Egyik este vacsora után még félig-meddig az asztalnál ültünk a gyerekekkel, de aztán teli pocakkal mindenkinek támadt valami ötlete és útra kelt, hogy megvalósítsa. Ketten rajzoltak, egy olvasott, ketten pedig csúszdát építettek a nappaliban. Ekkor döbbentem rá újra, milyen csodálatos, hogy mindannyian alkotunk, csak teljesen másképp. Ez az esti pillanat indított el bennem egy mélyebb gondolatmenetet arról, hogyan is viszonyulunk gyermekeink kreativitásához.
Gyakran találkozom szülőkkel, akik aggódva figyelik, hogy az ő gyermekük miért nem úgy rajzol, mint a szomszéd Peti, vagy miért nem épít olyan magas tornyokat, mint az óvodás társa. De miért is kellene? A kreativitás olyan, mint egy hatalmas fa: minden ága más irányba nő, mégis ugyanolyan fontos része az egésznek. És ahogy minden fa egyedi mintázatot mutat, úgy minden gyermek alkotási módja is megismételhetetlen.
Van, aki a színek nyelvén beszél, ecsettel mesél történeteket. Az én kisebb lányom (2 éves) például hosszasan képes festeni, rajzolni, elmerül a színek kavalkádjában, és közben időnként elmeséli, mit ábrázol éppen. A legkisebb fiam (2 éves) viszont inkább építőjátékokbók alkot világokat – nála minden egy nagy építkezés része. És ott van a nagylányom (9 éves), aki szintén nagyon szívesen rajzol, káprázatos történeteket talál ki, teljes karakterekkel, fordulatokkal. Néha azt látom rajta, hogy folyamatosan valami mesében van. A nagyfiam (9 éves) rengeteget olvas minden témában, a középső fiam (4 éves) pedig egy kirakóbajnok és nagyon szereti törni a fejét mindenen. Mind az öt gyermek más-más módon fejezi ki kreativitását, és mindegyik módszer ugyanolyan értékes.
A kreativitás nem egy egysíkú képesség, amit lehet jól vagy rosszul csinálni. Sokkal inkább egy sokszínű spektrum, ahol minden árnyalatnak megvan a maga szépsége és jelentősége. Amikor egy gyermek alkot, nem csak egy rajzot vagy egy építményt hoz létre – kifejezi önmagát, feldolgozza élményeit, megmutatja, hogyan látja a világot. És ez a személyes látásmód az, ami igazán értékessé teszi az alkotást.
Szakmai tapasztalatom során számos esetben láttam, hogy a túlzott összehasonlítgatás hogyan tudja elvenni egy gyermek alkotási kedvét. Az a kisgyerek, aki folyton azt hallja, hogy „a másik szebben rajzol”, vagy „nézd meg, ő milyen ügyesen csinálja”, könnyen elveszítheti a motivációját. Pedig mennyivel fontosabb lenne észrevenni és értékelni azt, amit ő egyedien és különlegesen csinál! Lehet, hogy ezzel egyedül vagyok, de nagyon ártalmasnak tartom a rajzpályázatokat is, mert hogyan is lehetne a rajzolást ilyen korban versenyhelyzetbe tenni? Teljesen ellene megy annak, amit a rajzolásnak kellene jelentenie.
Nincs „jó” vagy „rossz” módja az alkotásnak – csak személyes kifejezésmódok vannak. Amikor ezt megértjük szülőként, egy hatalmas teher hullik le a vállunkról. Nem kell többé azon aggódnunk, hogy a mi gyerekünk „elég kreatív-e”. Mert a válasz: igen, az. Csak meg kell találnunk, hogy ő hogyan szereti kifejezni magát, és támogatnunk kell ebben.
A mi feladatunk szülőként és pedagógusként nem az, hogy egy előre meghatározott formába próbáljuk beszorítani a gyerekek kreativitását. Sokkal inkább az, hogy biztosítsuk számukra azt a biztonságos teret és támogató környezetet, ahol szabadon kibontakozhatnak. Ahol nem kell megfelelniük mások elvárásainak, ahol nem kell versenyezniük vagy összehasonlítgatniuk magukat másokkal.
Hagyjuk hát el az összehasonlítgatást, és ünnepeljük inkább minden gyermek egyedi látásmódját. Mert ebben rejlik a kreativitás igazi szépsége: hogy mindannyian másképp vagyunk csodálatosak. És talán, ha ezt a szemléletet át tudjuk adni gyermekeinknek, ők is megtanulják értékelni nem csak mások, de saját egyediségüket is.